IDÉZETEK

OLVASÓINK VÁLASZTOTTÁK

Az alábbi idézeteket aktív és volt hallgatók, tanárok, munkatársak, közösségek tagjai választották.  Az ajánlásokat hétről hétre a könyvtári FB-oldalon tettük közzé, majd ezt követően itt, a honlapon.

“A tudományvallás adat-vallás, tényvallás, egzaktság-vallás. Amivel szemben áll, az az érzés, az imagináció, a megfoghatatlan, a képszerű és zenei, minden, ami nem adat. A tudománynak az a része, amelyet régebben természettudománynak hívtak, fizika, kémia, asztronómia, biológia, mivel az emberi tudat magasabb rendjébe lépett, vallássá lett. A tudománynak az a része pedig, amelyet régebben szellemtudománynak neveztek, egyetlen kérdés köré gyülekezett, s ez az egyetlen pont: a vallás. Aki jól odafigyelt arra, hogy mi történt a legutóbbi húsz év alatt a történelemben, a szociológiában, ethnológiában, lélektanban, nyelvtudományban, tapasztalhatta, hogyan csúcsosodnak ki az egyes tudományok kérdései mind, kivétel nélkül a vallásban. Az egész szellemtudomány vallástudomány lett azáltal, hogy felfedezték: az emberi szellem kérdései végeredményben vallásos kérdések…”
/Hamvas Béla: Tudományvallás és vallástudomány. Részlet a 33 esszé című kötetből/

“E lapokról ötezer év néz le reánk. Ami ezalatt az ötezer év alatt a felszínen történt, azt megőrizte a világtörténet; a háborúk, az éhség, a forradalmak, a népek pusztulásának, a vérontásnak átkozott története. Nem ez az egyetlen. Alatta és mögötte van a művészetek, a vallások, a filozófiák és a költészet áldott története. Ez a másik, és ez az igazi. Az emberi lét igazi melódiájának szövege nem a pusztuló Babilon, a letiport Egyiptom, nem a rothadó Róma és Bizánc panasza és átkozódása, őrjöngése és halálkiáltása, hanem az a néma tudás, amit a piramisok, a görög szobrok, a kínai templomok és a mexikói városok őriztek meg. Igazi létünk abban van, amit alkottunk, és nem abban, amit elpusztítottunk. Abban, ami megmarad, nem abban, ami mulandó. De egyetlen áldottabb, egyetlen nagyobb, egyetlen hűségesebb és igazabb, zengőbb, mélyebb történet sincs, mint az írott szóé. A szó a lét igazi szövege; az egész történet valódi tartalma és értelme és megfejtése…
A könyv tárgya az emberiség életének nagy szimfóniája, az a zene, amely a felszín története alatt szól, az emberi lét áldott valódi zenéje, amelynek egyetlen vágya és célja, egyetlen témája és szenvedélye van: embernek lenni, valódi és igazi embernek lenni, és emberi módon élni….”
/Részlet Hamvas Béla: Anthologia humana c. művéből/

“A májá szanszkrit szó és varázslatot jelent. A metafizika azt mondja, hogy ez az egész látható világ varázslat, májá, mert semmi abból, amit az ember érzékeivel tapasztal, nem valóság. Ha a lény éber, nem is káprázik el, csak ha alvajáró. Ezért az érzéki világ, amely valóságosnak látszik, nem egyéb, mint az alvajáró lény káprázata. Tárgyi valóság nincs… A világ nem hely, hanem állapot. És ez az állapot a varázslat, a májá.
Az ember ezt akár először hallja, akár századszor, nem tud védekezni ellene. … Soha ennél vakmerőbb paradoxont nem mondtak. Milyen értelmetlen! Milyen nyugtalanító! És mégis milyen világos és milyen egyszerű! Nem lehet elhinni, és nem lehet el nem hinni… Alaptalan és ostoba, de az ember mégis beleremeg abba, hogy hátha igaz…”
/Hamvas Béla: Májá. Részlet az Arkhai c. kötetből/

“Egy kicsit leültem ide, a tamariszkusz alá, hogy a frissen szedett sárga, mézes fügét az árnyékban illő nyugalommal költsem el. Dél felé járt és az öbölben nem volt senki. Inkább metafizika volt, mint evés. Néha szabad így enni, mintha az ember imádkozna. S amikor a partra mentem, hogy az érett gyümölcs ragadós cukrát kezemről lemossam, vissza kellett térnem, az ünnepet egy cigarettával megszentelni.
Epiphoitészisz, gondoltam. Görög szó. Dionüsziosz Aeropagitának Isten neveiről írott könyvében találtam, és annyit jelent: gyermeki viszony Isten iránt, aki az ember szívében megpihent és jóságosan az emberre mosolyog. Ha lenne valaki, emberi Mester, aki meg tud tanítani arra, hogy a szívében lakó isteni jóság arcát meglássam, a világ végére mennék hozzá gyalog. Aki megtanítana rá, hogy utazom, fürdöm, játszom, fügét eszem, cigarettára gyújtok, s mindez nem szükségképpen léha időfecsérlés. Céltalan, bár kellemes, de felelőtlen és hiú játék lehet, de lehet istengyermekség is…
Most, az istengyermekség e szent perceiben tudom, hogy a tiszta szívnek minden morál értelmetlenség. Isten veled örül, mert ő van a tenger méltóságában és a ragyogó égben, az illatos cigarettában és a cukros fügében. De csak gyermekei tudják ezt, azok a gyermekei, akik megilletődnek, amikor a tengerbe lépnek és felhevült bőrükön a hűs víz megpezsdül. Ó, nevetve imádkozni, s a tündöklő nyárba kiáltani: Milyen jó a Te gyermekednek lenni, – drága jó Atyám, hogy szeretnék a nyakadba ugrani, hogy szeretném, ha magadhoz szorítanál, és azt mondanád: Ha szíved túlárad és eléri a tisztaság perceit, nevess és örülj, s aztán eredj és beszélj a világnak erről az örömről.”
/Hamvas Béla: A tamariszkusz alatt. Részlet A babérliget c. kötetből/

“A bor szertartástanát a szájharmóniákról szóló fejezettel kell kezdeni. Ez a bor tudományában az, ami a zenében az összhangzattan. Meg kell tanulni, hogy a szájharmónia alapja az alap-szájhármas, az étel, az ital és a dohány. Milyen étel, milyen ital, milyen dohány milyen módon illik, egymást üti, vagy kiemeli, kívánja, vagy semlegesíti. Vannak tiltott lépések, mint az összhangzattanban a párhuzamos kvint és oktáv. Vannak diszharmóniák, amelyeket fel kell oldani. Általában ki lehet mondani, hogy az evés a testi aktus, a fundamentum; az ivás a lelki aktus; a dohányzás a szellemi aktus. Kezdeni mindig az evéssel kell, végezni mindig a füsttel. Megjegyzem, hogy az antinikotinistát ateista szektariánusnak tartom. Ennek a fejezetnek jeligéje az Upanisádok egyik halhatatlan mondata: Brahman legmagasabb alakja a táplálék.”
/Részlet Hamvas Béla: A bor filozófiája c. esszéjéből/

“Közvetlen az út mellett valaki ül. Mikor közelebb érek, látom, hogy ketten vannak, egymásnak háttal. A szemben ülőt valahonnan ismerem. Igen mélyről ismerem. Hozzálépek, akkor látom, hogy a másik háttal hozzá van nőve, és ez a másik nő. Fel akarnak állni, de nem tudnak. Fejüket forgatják, hogy egymást lássák, de fejük is össze van nőve. A két arc egymást sohasem láthatja. Soha egymással szembe nem nézhetnek. Kínlódó arc. A nő nyöszörög. Ott hever, és fejét forgatja, hogy a másikat lássa.
Megállok és kérdezek: Ki vagy?
Manfred –
Aurelia –
Henoch arcába nézek. Segíts rajtuk, mondom. Nézd, szenvednek, nem láthatják egymást. Szeretik egymást –
Henoch megáll. Nem szerelem, szól halkan.
Nem értem –
Akihez hozzáragadsz, azt nem szereted. Élősdije és rablója vagy. Csak azt szereted, akit eleresztesz. Ha szeretsz, szabaddá teszel. Csak azok szeretnek, akik szabadon egyesülnek. Ezek ájultak –”
/Részlet Hamvas Béla: Karnevál c. regényéből/

“William James beszél egyszer és kétszer született típusról (once-born type, twice-born type): olyan emberről, akinek sorsa simán és irányváltoztatás nélkül folyik le, és olyanról, akinek életében egy, az egész emberre kiható megrázkódtatás merőben új irányt szab. A modern európai, történeti helyzete szerint, ha a katarzist átélte, „másodszor születik”, de vele együtt másodszor születik az a világ is, amelyben él. A katarzis nem külön pszichológiai, történeti, társadalmi, morális megrázkódtatás, hanem „vallásos”, vagyis mindez együtt. Az ember, a pszichológiai lény, a szembenállásból indul ki, és látja a következőket: lelki tulajdonságai a modern világban fokozatosan elértéktelenednek, korrumpálódnak, mechanizálódnak, elvesztik tartalmukat, szétzilálódnak, egyre jobban és jobban belekényszerül a lázadó magatartásába, szkepszisébe, megvetésbe; ezzel párhuzamosan halad a társadalom helyzete, amelyben a dekadens és korrupt polgári társadalom átalakul burkolt diktatúrává, ahol pretoriánusok uralkodnak, az egész közösség megmerevedik mechanikus bürokráciává, a társadalom nagyobbik fele rabszolgává süllyed, amíg a helyzet kiélesedik két osztály harcává, uralkodó és szolgáló harcává, amíg a kettő egybeolvad és lesüllyed a proletarizmus osztálytalanságába – ez az osztálytalanság a teljes felbomlás, ami a pszichológiában a nihilizmusnak felel meg; az államéletben a demokrácia és a liberális állam átmegy a cezarizmusba, ez a hivatalnokállamba, amely teljesen a világtrösztök kezébe kerül, fellép a forradalmi szellem, ami szétrombolja az államszervezetet, és az államiság a régi értelemben felbomlik – ez a felbomlott állam ugyanannak a stádiumnak felel meg, ami a társadalomban az osztálytalanság, a pszichológiában a nihilizmus; végül a világszemlélet a liberális polgári világ idealizmusából áthajlik az elfogult nacionalizmusba, ez a rigorizmusba, ami a másik oldalon kiváltja a világnézeti narkotikumokat, meneküléselméleteket, de a felbomlás továbbfolyik, fellép az alaptalan szofisztika, a teljes szkepszis, s utoljára az ököljog filozófiája, ami nem egyéb, mint a szellemiségben jelentkező nihilizmus, vagyis: osztálytalanság, vagyis: felbomlott állam.”
/Részlet Hamvas Béla: Krízis és katarzis c. művéből/

“Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt….

A szerelem az ember minden erejét előcsalja, fölkelti és felkorbácsolja. Más szóval: a szerelem az összes szenvedélyeket felébreszti. Még jobban: a szerelem az emberben lakó démonokat mind felszabadítja.
A barátság az ember erőit összhangba hozza.Más szóval: a barátság az összes szenvedélyeket megfékezi. Még jobban: Philia az egyetlen istennő, akinek megjelenésére az elementáris démonok lecsillapszanak és megbékülnek…
A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy egyből kettő. Ezért a szerelem fordított barátság, úgy hogy az egyikből mindig szivárog át valami a másikba. A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tett kettővé…
A nő barátait elfelejti, szerelmeit soha.
A férfi szerelmeit elfelejti, barátait soha.”
/Hamvas Béla: A barátság. Részletek A láthatatlan történet c. kötetből/

“[5]
Van a tűznek szüksége borra?
Kell annak ópium, aki mindig álmodik?
Mert a hattyúra már nem fér több fehér.
Mégis mindig, mikor találkoztunk, mindig
külön meg kellett szoknom, hogy idegen vagy.
Nem tudtam soká, hajad milyen s szemed,
nem tudtam látni rajtad semmit.
Megfogni? Ó, – hiszen megfoghatatlan
s amit először láttam, az a láthatatlan.
Az ismerős. De nem tegnapról, nem régről;
ismertelek mindig, mikor találkoztunk,
mindig, egész a legelejéről, mikor még

[6]
én voltam te s te én. Milyen nehéz volt
megszokni, hogy most te vagy, kint, más, idegen,
milyen nehéz volt megtanulni.
Milyen nehéz volt mindig: szeretni.
Azelőtt nem kellett. A tűznek nincs szüksége borra
S annak nem kell ópium, aki mindig álmodik.
Először semmi. Csak csodálkozás, hogy valaki
belőlem kilopta azt, aki tulajdonképpen én vagyok.
És inkább, inkább én vagyok, mint magam.”
/Részlet Hamvas Béla: Litai c. művéből/

“A kezdetek kezdetén kísérlet történt arra, hogy a szellemi erők magukat függetlenítsék és önmagukat korlátlan birtokukba vegyék. Olyan autokratikus és egocentrikus életrendet akartak megvalósítani, amely mindenki mást kizár. A létezés önmagában való leélésének e kísérletét nevezik sátáni atrocitásnak. Az út járhatatlannak bizonyult. Kiderült, az élet úgy van megszerkesztve, hogy aki meg akarja tartani, elveszti. A sátáni fiaskó következménye, hogy életemet nem bezárni ajánlatos, hanem kinyitni. Annak a kérdésnek felvetése tehát, hogy az élet magántulajdon, vagy sem, értelmetlen. Mihelyt kezemet életem bármely mozzanatára teszem, azonnal visszafordul és elmerül, de oly módon, hogy az a semmi, amiben nyomtalanul eltűnik, az emberbe visszacsap, és az áhított birtok helyét foglalja el. Ezért, ha az életet magántulajdonná lehetne tenni, azt jelentené, hogy az élet zárt lenne ugyan, de tökéletesen üres.
Még semmit sem kell cselekednem ahhoz, hogy más embertől bármit is igényeljek. Puszta létezésemmel máris az igények egész seregét támasztom, és puszta létezésükkel mások is reám igényt tartanak. Az elzárkózhatatlanság, vagyis az élet megérinthetőségének és megérintettségének ténye a szó. Szükségem van arra, hogy más embernek életemre való jogait biztosítsam. Ennek jele: a megszólíthatóság..

Kezdetben vala a szó…
Nem gondolat, nem tett, hanem kép = szó.
Szó — kép — (látvány, látomás) — képzel — képez — képes — képesség — képzet — képzett.
Önmagát képességével képére képezi.
Az imagináció ez a képzelet (képesség, képzés). Az élet az imaginációban készül.”
/Részletek Hamvas Béla: Mágia szutra c. művéből/

“Barátságoknak is van mézeshete. A csendes összenövés az elvonulásban, az egymásért való rajongás forró napjain. Átéltem ezt a mézeshetet, elragadva személyének közelségétől. Átéltem annak ellenére, hogy tudtam, a legfontosabb még hiányzik. A szerelem abban a pillanatban pecsételődik meg, amikor a teljes önfeladást mind a ketten megtanulják. A barátság is. Abban a pillanatban lép át az örökbe. Én tudtam, hogy ez a pillanat még nem érkezett el. Vártam, mint a férj, aki érzi, hogy asszonyát elrontották, és lassan kell újra visszatéríteni a termékeny életbe.”
/Hamvas Béla: Tizenkilencedik levél. Részlet A magyar hüperion c. kötetből/

“Apáimtól hallottam, hogy az embernek két útja van: az ősök és az istenek útja. Így szól a keleti szent könyv: az ősök útja a családoké, a nemzeteké, a törvényeké, az emberiségé. Mindnyájan ezen járunk, amíg nevelnek bennünket és tanulunk. Ezen járunk, amikor nyelvünket és szokásainkat tiszteljük, amikor emberi hivatásunkat betöltjük. Az istenek útja a lelkiismereté. Mindnyájan erre lépünk, amikor kiemelkedünk abból, amit tanultunk, s amikor azt tesszük, ami túl van nyelven és szokáson és törvényen és családon és nemzeten, és amikor betöltjük feladatunkat, amivel bennünket az Isten bízott meg.
A két út hosszú időkig egy, vagy legalábbis párhuzamos. De van idő, amikor a kettő egymástól eltér. Sohasem az istenek útja hagyja el az ősökét, hanem mindig az ősök útja hagyja el az istenekét. És ha, mint ma, a két út között a távolság egyre nő, és ha, mint ma, az ősök útja már éppen az istenek útjával ellenkező, kell valakinek jönni, aki azt mondja: megállj!”
/Hamvas Béla: Az ősök és az istenek útja. Részlet A magyar Hüperion I. kötetből/

“Az együgyűséget választottam. Ez az egy ügyem van, ez az egyetlenegy.
– Csak a víz tudja igazán, hogy mi a vízszintes.”
/Részlet Hamvas Béla: A Méhesben c. hangjátékából./

“A butaság a degradált emberség, nem állati. Ebben hinni szoktak azok, akik azt hiszik, hogy a butaság állati atavizmus. Az állati szint nem fekszik pontosan az emberi alatt. A szintek eltolódtak: mindkét fél javára és hátrányára. Az állati lét az ember számára csak egy bizonyos mértékig fogható fel, mint ahogy az emberi lét az állat számára. Mindkét létben vannak helyek, ahová a másik sohasem fog tudni behatolni. – Ha az ember nem áll az emberi szinten, nem az állatiasságba süllyed, hanem a degradált emberségbe; itt is megtartja életminőségét, illetve megtartja annak a minőségnek lehetőségét, amit elvesztett.”
/Hamvas Béla: Velázquez. Részlet A művészeti írások c. kötetből/

“A szó nem puszta lehelet. Aki beszél, az mondjon is valamit. Ha valaki azt, amit mond, szándékosan bizonytalanságban hagyja, vajon van annak valami mondanivalója, vagy nincs? Abban a hiszemben van, hogy szava különb, mint a csirkecsipogás. Van itt valami különbség, vagy nincs?”
/Hamvas Béla: Az én és a nem-én. Részlet Az ősök nagy csarnoka II. kötetből/

“Az Egységet csak egyetlenegy módon tudom kimondani. Hallgatással. Nem negatív és kitérő és nem tétovázó, vagyis logosztalan hallgatással, amely megnémul, mert nem tud mit mondani. Régi kínai rajz óriás termetű aggastyánt ábrázol, akinek még a ruharáncai is a szenvedélyes feszültség legmagasabb fokát fejezik ki. Olyan ez az ember ráncos homlokával és lobogó szakállával, mint viharos szélben a fekete zivatarfelhő. Címe: a Mennydörgő hallgatás. Ez a kimondás egyetlen lehetősége. A logosz hangtalan explóziója. Mint ahogy a zene el tud hallgatni. Ahogy a tenger vagy az éjszaka és a halál hallgat. Ahogy Buddha a virágot a kezében tartja, a zarándokoknak megmutatja, de mozdulatlanul ül, és egyetlen szót sem szól. Súnjata , üresség. Ez a Kezdettelen. Ez a végtelen. Ez az Egy.
A zen nem vallás. Sem külön üdv-tanítása, sem dogmatikája, sem eszkatológiája nincs, és szentkönyvre sem nagyon hivatkozik. A zen nem filozófiai iskola, mert nem teória, sőt a súly éppen az életrendre esik. A zen nem szekta, vagyis nem leszűkült vallás, mert amit tanít az éppen a minél tágasabb és minél szabadabb…”
/Hamvas Béla: Tanulmány a zenről. Részlet Az ősök nagy csarnoka II.  kötetből/

“A helyet nem szabad összetéveszteni a térrel. A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van. A tér, ha csak nem kivételes, minden esetben pontos vonalakkal határolható, területe négyzetmilliméterre kiszámítható és alakja körzővel és vonalzóval megrajzolható. A tér mindig geometriai ábra. A hely mindig festmény és rajz, és nincs belőle több, mint ez az egy. A térnek képlete, a helynek géniusza van. Mert nemcsak természet és környezet, föld, talaj, éghajlat, növényzet, vizek hegyek és mindez együttesen. A hely nemcsak az, ahol vannak a dolgok. A hely barátságos, vagy ellenszenves, félelmetes, vagy szelíd, nyugodt, vagy fenséges, és a nyelvnek alig van jelzője, amit ne lehetne a helyre alkalmazni. Két egyforma hely éppúgy nincs, mint megismétlődő pillanat. (…) A sokrétű és változatos hely a szellemiség kialakulását nem akadályozza, hanem segíti. Magas civilizációk nem kövér földeken és nem egynemű tájakon alakultak ki. A geniális ember is ott fejlődik, ahol sok a hatástényező és kereszteződés. Mindig határterületek a fontosak. Csak itt van lehetőség arra, hogy sokrétű ellenállást lehessen legyőzni és itt fakad megedzett spiritualitás…”
/Részlet Hamvas Béla: Öt géniusz c. esszéjéből/

“A művet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mű az emberi élet anyagából készül, mintha egyetlen, sűrű és végleges alakja lenne annak, ami veszendő; a mutatvány bravúr, ami megtanulható és ismételhető. A mutatványból az ember hiányzik. A művet a hindu hagyomány karmának nevezi, valaminek, ami enyészetből készül, de megmarad. A mutatvány nem opus, csupán aktus, rangtalan és nagyság nélküli. Mű az, hogy van valami, ami az életnél több, és az életet ezért oda kell adni. Nem azért, hogy megmaradjon, hanem azért, hogy legyen. De az örökben legyen. Az életmű minden téglája az életben valamiről való lemondásba kerül. Az életet élvezni, ugyanakkor a művet felépíteni, ilyen nincs. Elvetemült hűségéből nem enged, s ezért a mű az embert az élettől független következetességbe emeli át, felsőbb szinten megfogalmazott létbe, az én méreteit messze meghaladó arányokban, és önmagát mint önmagánál többet megismétli.
A karma az ember összes gondolatának, szavának és tettének tömény alakja, az életnél hatalmasabb térben, és ennek következményei alól kibújni nem lehet; az egyetlen, amit lehet, a karmát felszámolni. A karma (életmű) felszámolása azonban szintén mű. Ezt a művet Indiában nirvánának, Arábiában fanának nevezik. Ez a végleges mű; külső jegye nincs, maradandósága abszolút.”
/Hamvas Béla: Az életmű. Részlet a Patmosz I. kötetből/

“A bűnbeesett ember a tejfölös epret a jégszekrénybe teszi és természetellenesen lehűti. Ez ellen a leghatározottabban tiltakozni kell. Bizonyos hőfokon alul a gyümölcs ízéből éppen úgy veszít, mint a bor. A helyes mérték a pincehőfok, vagy ami ugyanaz, az ember az edényt, tulajdonképpen az eszményi a cserépedény, a fém elvetendő, a kútba ereszti és néhány óráig ott tartja. Legjobb az epret délelőtt a friss reggeli szedésből, délelőtt tíz óra tájban elkészíteni, és délután három-fél négyig hűvös helyen tartani. Mert a tejfölös eper elfogyasztásának klasszikus ideje, amikor a déli hőség már fölengedett és a levegő enyhülni kezd, vagyis fél négy. A Jóisten, amikor délutáni szundikálásából felébred, az epret ilyenkor eszi uzsonnára. Odateszik az árnyokos teraszra, az asztal fölé a diófa hajlik, ott eszi meg kiskanállal, mielőtt ismét a szőlőbe megy. Mert aki nem tudná, a Jóisten a világon a legmagasabb rendű munkát végzi, vagyis szőlőműves.”
/Hamvas Béla: A Jóisten uzsonnája. Részlet a Patmosz I. kötetből/

“Azt az állapotot, amikor az ember önmagában a lét egységét helyreállította, a hindu hagyomány szamadhinak nevezi. A szamadhi a meditáció legmagasabb foka és állapota, amikor az ember tudatát teljesen kikapcsolja, alkalmat ad a léleknek arra, hogy a káprázat világáról leváljék és ébersége megnyilatkozzék. A tudatfölötti állapot megvalósítása, a Brahma-vidja, a legmagasabb istenség éberségégének átélése. Ebben az állapotban a lélek önmaga valóságának igazságára ébred, arra, hogy a valóság egyetlenegy valóság, hogy halhatatlan és örök és végtelen…”
/Hamvas Béla: A szamadhi. Részlet a Scientia Sacra II. kötetből/

“Ez az a pillanat, amikor a kör eltorzulva az egyetlen középpontjában kettéválik, két fókusszá.”
/Hamvas Béla: Az ikrek. Részlet a Scientia Sacra II. kötetből/

“A vallás a filozófia, a tudomány roppant készültséget teremtett a kezdetleges eszközöktől, később a gépektől az intézményekig és a vallásos tanításokig és az elméletekig. A készültség szövevényét, ha abban egység és rendszer nyilatkozik meg, civilizációnak is hívják. A cél a védelem és a biztonság. Ház, város, állam, ruházat, világnézet, ipar, fegyver, vagyon, dogmák, törvények. Bonyolult apparátus, hogy a terhekből legalább valamit levegyen.
A különös nem az, hogy a könnyítések között egyetlen állandó sincs. Sem eszköz nem volt, sem gép, amely ne mondott volna csődöt, nem volt elmélet, amely ne omlott volna össze, és tudás, amelynek biztonsága ne morzsolódott volna fel, és senki még nem szőtt maga körül olyan védelmet, amelyet ne téptek volna szét. A különös az, hogy nincsen könnyítés, amely ne lenne valamiképpen a valóság elől való kitérés. Talán lehetne, de ténylegesen annyira nincs, hogy az élet úgynevezett terhei könnyebbek, mint a súly, amit az ember a könnyítésekkel magára vesz.
Valami van, amin könnyíteni akar és ami elől védelmet keres, ami elől elrejtőzik és amiről nem akar tudni…

Élethamisítást követ el, és ha mindig újra leleplezik, továbbra is elköveti, megpróbál mellébeszélni, és ha nem sikerül, az ellenkező oldalról kezdi ugyanazt. Egyetlen könnyítés sem vált be, mert azzal akar könnyíteni, hogy valamit elrejt. Azt a valamit, ami nélkül az egésznek semmi értelme. Minden könnyítés a valóságtól való félelemből fakad. Ezért védekezik és gyűjt vagyont és fegyverkezik és szervez, rejtőzik vallásba és világnézetbe…

Fontos, hogy minden másnak lássék, mint ahogy van…”
/Hamvas Béla: A kereszténység és a hagyomány. Részlet a Scientia sacra III. kötetből/

“Mr. Illen int, hogy ott a túloldalon, én bólintok, ő néhány doboz cigarettát vásárol és elsiet.
Másnap szürkületben arra ébredünk, hogy az utcán tankok dübörögnek. Amikor a kapun kilépek, oldalt férfi fekszik holtan, vértócsában. A tér másik részén lámpavasra három embert felakasztottak. A középen négy tank, a négy égtáj felé meredő ágyúkkal, a tankok között csimpalacsán katonák tüzet gyújtottak és valamit főznek. Két rohamsisakos, szuronyos őr fel-alá járkál. Húsz lépéssel odébb egy fához két embert kötöztek, szögesdróttal sűrűn átfonva, sokáig vérezhettek, aztán megfagytak. Nem merek rájuk nézni, de tudom, hogy ez a mi két boldogtalan heeundi alkoholista csimpalacsánunk, akivel együtt utaztunk. Állítólag még az utcán a legbiztosabb, ott senkit sem bántanak. Sok házkutatás, rablás, nőket elcipeltek. Amott nagyobb csoportot fegyveresek kísérnek, a kapu mögül nézem, van-e köztük ismerős, de nincs, ulgok voltak, később hallom, hogy a városházáról az összes hivatalnokot elvitték. Megyek a megbeszélt találkozóra, a két Pye ott ácsorog és mondja, hogy már mindenki volt itt, de félt és elbújt. Önök nem félnek? – kérdem. De igen. Ma este indulunk, mondom, találkozunk alkonyatkor ugyanitt, mindenkinek mondják meg, helyes? Rendben. A Karakorumba megyek, Mr. al Firuz elég ideges. Tegnap este Dagatay a hallban több neki nemtetsző arcot látott, és őt azonnal szobájába hívatta.”
/Részlet Hamvas Béla: Szilveszter c. regényéből/

“Semmi sem csodálatraméltó. A dolgok egyszerűek és színtelenek. Nem igaz. Rájöttem, igaz, nem magamtól, hogy a világot automatának tekinteni hiba. A valóság semmitől sincs távolabb, mint az ilyen mechanizmustól, és számolni kell azzal, hogy a csodák kellős közepében élünk. Ez az egyetlen reális álláspont.”
/Részlet Hamvas Béla: Szilveszter c. regényéből/

„Arlequin … a hatalomért való küzdelemben nem vesz részt… nem ambiciózus. Neki az egészből csak annyi kell, amennyi éppen eléje hull. Arlequin nem kötelezi magát le se vagyonnak, se rangnak, sem elméletnek, sem az evésnek, sem az ivásnak, sem valamilyen mesterségnek, sem a tudásnak. Nem hódol meg senkinek. Arlequin szabad…
Az olyan ember, aki a harci szituációt feladta s aki a zsibvásár közepén leül és a feneketlen loholás közepette szundikál, az olyan ember paradox helyzetben van. Tibetben azt mondják, hogy a szellem olyan, minta teve. Ha meg akarják fékezni, egyszerre tíz irányba tör ki, de ha békében hagyják, meg se mozdul…
Arlequin ebben a paradoxonban él. A történeten kívül, vagyis annak középpontjában. Szokatlanul, vagy ami a paradox logika értelmében ugyanaz, minden elképzelhető sorsban egyszerre. Nincs karmája, vagyis minden elképzelhető karma számára kinyílt. Prepared for all events – minden eshetőségre készen…
Az emberek, ha valaki egészséges, vidám, gondtalan, meg vannak ijedve. Meg vannak ijedve, ha nevet és bolondozik és nagyokat eszik és alszik. Azt hiszik, ha valaki jól él, nekik már nem jut belőle. Azt hiszik, ha valaki intenzívebben él, nekik kevesebb jut és az életet valaki elől úgy elélhetem, ahogy a kenyeret előle elehetem. S ezért azt hiszik, hogy az ilyen embert irigyelni kell és el kell pusztítani. Mert száz másik életét éli el. Ennek természetesen éppen ellenkezője. Ha valaki intenzívebben él, oly erőket szabadít fel, amelyek az én életemet is elmélyítik és fölemelik. Az élet nem fogy el. Az életet nem lehet más elől elélni. Az élet abban az arányban gazdagszik, amilyen arányban elszórják…”
/Hamvas Béla: Arlequin. Részlet a Titkos jegyzőkönyv c. műből/

“- Ha engem bántanak, aránylag könnyen elviselem, nem rólam van szó. Ha az igazságot bántják, nem tudom elviselni, személyemben vagyok érintve.
– Ha az igazságot támadják, nem magamat védem, hanem azt az asszonyt, akibe szerelmes vagyok.

– Irtózom attól, hogy bölcs, vagy hős, vagy szent leszek. Magasabb igényem van. Normális ember kívánok lenni.
– Philosophia normalis.
– Első rész: a zseni fogalmának teljes felszámolása.
– Második rész: a normális (egészséges, ép, nem rongált) ember.”
/ Hamvas Béla: Beszélgetések. Részletek az Unicornis c. kötetből/